1. Kard

Szándékosan nem nevelgettek bennünket a magyarságra, nem kellett. Csak ott ebben a férfi beszélgetésben a téma a katonaság volt, a háború volt. Azok voltak nekünk a nagy valakik, akik katonák voltak, magyar katonák voltak, huszárok voltak, piros nadrág, kék kabát, kard. Még egy kard meg is van. És ez éppen elég volt arra, hogy ösztönzetlenül is úgy érezzük, hogy mi magyarok vagyunk, meg nem azok, akik akkor kunkori orrú bocskorban bejöttek, és egy egészen más típusú emberek voltak.

A végén összeszoktunk, de eleinte annyira idegenek voltunk egymástól. Ők nekünk, mi azoknak, hogy nem is volt nehéz, hogy öntudatosodjon bennünk, hogy mi mégis emide tartoznánk.

Ez az apámnak a kardja volt, nem valami családi kard. A katonaságból került ide.

Megmutatom mindenkinek, akit érdekel, de általában nem túl sokan vannak, akit érdekel az ilyesmi.

Apám huszár volt. Az ő kardja volt. Mesélte, hogy a huszárságnál tanulták a hét vágást. Megtanította énvelem is. Ha valaki jó katona volt, jó huszár volt, az a hét vágás úgy kellett hogy sikerüljön, hogy az a kard fütyüljön. Utána gyakoroltak lóhátról, viaszbábút kellett lóhátról leütni. A viasz átüthető volt, de erősebb embernek kellett lenni. Az apám nagyon erős ember volt. Rájött, hogy nemcsak ütött, hanem húzta, és akkor sikerült neki átvágni a viaszbábút.

Máskülönben rendkívül jól ismerte a térképet, nagyon jó térképei voltak. Felderítő huszártizedes volt az első világháborúban. Olyan térképei voltak, hogy a feketicsi határról minden fa be volt jegyezve. Azóta már elmúlt az a világ. Úgy olvasott a térképről, mint más a könyvről. Ezért is lett felderítő tizedes. Utána fogságba esett, perfekt megtanult oroszul, soha nem tudott szerbül megtanulni, mert összekeverte az oroszt meg a szerbet. A kettő hasonlatos. Sokat beszélt a szerbekkel, azok mondták szerbül, ő meg oroszul.

Egyszer tettem ki ide a folyosóra, és a mamának nem tetszett, akkor elvittem a műhelybe. Azt mondta, hogy ez lom itt, minek kiakasztani. Megvan ott minden emléknek a helye ilyen szegekre.

2. Motívum

Ha bemegyek egy lakásba, és látok egy magyar motívumú kézimunkákat, akkor mindjárt egy oktávval feljebb megy a hangulatom, akkor ott mindjárt jobban érzem magam, mert akkor ott tudom, hogy milyen helyen vagyok. Nagyon értékelem.

Gyerekkoromban kaptam valakitől egy nemzeti színű szalagot, piros-fehér-zöldet, és olyan nagyra értékeltem, becsültem, hogy szerintem a legdrágább könyvembe, a Bibliába tettem könyvjelzőnek. Nagyon nagy tisztelettel néztem mindig rá, ugyanúgy, mint a Bibliára. Nagyon megbecsültük, mert a magyarországiak ebbe beleszülettek, mi meg olyan lopva, és az mindig édesebb, amit az ember lopva tud csinálni. Tiszteltük nagyon. Ha hallottuk valahol a magyar himnuszt, akkor kisgyerek korunktól kezdve biztos, hogy mindenki felállt, vigyázban állt, rádióban véletlenül ha hallottuk.

Mikor először mentem Magyarországra át, és amikor a határon kilépünk az autóból a vámvizsgálatra, akkor remegett a lábam, hogy én Istenem, magyar földre léptem. Nagyon boldog voltam, hogy átjöhettem, és sírtunk. Mikor visszafelé jöttünk, akkor mikor átértünk a jugoszláv határon, mondtuk: hála Istennek, itthon vagyunk. Nagyon jó volt, nagyon kívánkozunk oda, de ez a kétlakiság. Elszakítottak minket onnan, és ez nekünk mindig fáj. Mégiscsak itt vagyunk itthon. Akármilyen kisebbségben, meg szenvedésben is sokszor, de máskülönben már belerázódunk ebbe a sok mindenbe. Nekünk itt van az otthonunk, de nagyon nagy becsben tartjuk a magyarságot. Azt is, hogy magyarnak születtem, büszkén vallom mindenki előtt. Ebbe beleneveltek bennünket, és mi ebbe neveltük tovább a családot is. Amikor elkezdtek beszélni a gyerekek körülbelül, akkor mindjárt megtanulták a magyar himnuszt is, és szégyen volt a családban, ha valamelyik gyerekre azt mondták, hogy nem tudja a himnuszt, de igen, itt mindenki tudta.

Ez a magyar kézimunka mint nőhöz ez áll hozzám legközelebb. A politikához nem értek. Ez jelképezi a származásunkat. A piros-fehér-zöld szalagot gyerekkoromban kaptam, a kézimunkák pedig akkor lettek, amikor már tudatosan ragaszkodtunk a magyarokhoz. Mikor mentünk Magyarországra, akkor láttuk a magyar hímzéseket, vásároltuk a magyar kézimunkakönyveket. Néztük, hogy melyik a jobban magyaros, melyik nem, melyik a kalocsai, a matyó hímzés. Belejöttünk mi is, kézimunkázgattunk, és nagy örömünk telt benne, hogy magyaros kézimunkát kézimunkázunk. Azt adtam a gyerekeknek, az unokáknak is szét.

A legmagyarosabb a könyv szerint van mindegyik szín összeállítva, ahogy a magyar könyvben le volt írva az utasításban megszámozva. A magyaroktól származik az anyaga és a mintája is. Azt az egyik legkedvesebb unokámnak adtam, aki olyan magyaros.

A legszebb helyen tartom őket, meg nagyon nagy becsben tartom őket, azért vannak itt. Van például a magyaroktól vert csipkém, ami egy nemzeti érték. Az is ott van a többi magyar hímzés között. A legfőbb helyen vannak.

Nagyon vigyázom őket, hogy tisztán maradjanak, nagyon óvom őket.

Büszkeségből, hogy nekem ez van, így nők, asszonyok egymással versenyeztünk, hogy melyikünké milyen, hogy a magyaroknál ez így van, a magyaroknál ez emígy van. Győzködtük egymást, hogy melyikünké az eredetibb, az igazibb. Mindig mindenki a magáét tartotta legszebbnek.

Megmutatom mindenkinek. A szerbeknek is megmutatom, mert nem szégyellem, sőt mondom, mindig is büszke vagyok rá, hogy magyar vagyok, annak születtem. A szerbek előtt is nagyon bátran kijelentem. Megmutatom a szerbeknek, és nagy részük nagy érdeklődéssel megnézik, és helyeslik, mert nekik is van kosovski vezzük, nemzeti kézimunkájuk. Én meg mutatom nekik, hogy ez a magyaros, és tisztelik is a magyarokét is, mert tényleg nagyon szép. Meg szeretik a magyarokat, a közeli ismerőseink, akik szerbek.

3. Térkép

Nekem nincs tulajdonomban az a tárgy. Feri bátyámnak van egy képe, ahol katonák vannak, magyar katonák. Van valahol az apámnál egy aranysárga színű kardbojt. Az a kardbojt lehet, hogy úgy került ide, lehet, hogy az oroszok hagyták itt, de nekem az egy az egy magyar ősi kardnak, amit a nagyapám hordott a bojtja, lehet, hogy semmi köze hozzá. A kard az meg biztos, hogy egy orosz tiszti kard. Egy oroszlánfej van rajta. Egyszer amikor itt istálló volt, akkor mesélte, hogy amikor ők vágtak a levegőbe, akkor annak susogni kellett. Pápám, mutassa meg, kértem. És egyszer susogott is az a kard.

Ami a tulajdonomban van, az a Nagy-Magyarországnak a térképe.

Azon a térképen még mi is magyarok voltunk.

Valahova tartozni kell végső soron mindenkinek. Én nem tartozok Magyarországhoz, én Feketicshez tartozok. Egy öreg fát átültetni már nem lehet. Nekem van elég nagy tapasztalatom bizonyos szakmai témában, ha valaki 30-35 éves, akkor az megcsinálhatja a karrierjét. Ilyenkor már megnézik, hogy az embernek hány rossz foga van, milyen betegsége van, mennyire tud perfekt angolul. Nekem csináltak egy fél családi házat Topolyán. Én mondtam, hogy nem, hanem az öregapám házát szeretném adoptálni. Voltak itt nagyon rossz idők is, nemcsak a bombázás, a bombázás előtti inflációk is, jártunk mi Szegedre diót árulni, de sose gondolkoztunk azon, hogy ott kivegyünk egy albérletet, és ott kezdjünk el dolgozni.

A térkép a könyvek között van. Ott van a történelem, ott van a szakirodalom. Bal oldalon vannak a szakkönyvek a lótenyésztéstől kezdve. A közepén vannak a verseskötetek. Jobbról a történelmi vonatkozásúak a Horthy Miklós emlékirataitól kezdve a Makainak a történelmi regényei, és ahhoz közel van ez a térkép.

Ami fel van téve, azt vettük. Legalább egyet kaptam is, hogy vigyázzunk vele a határon, de egyet Hódmezővásárhelyről ajándékba.

Az ember elmereng azon a sok címeren, hogy milyen lehetett akkor. Amikor fel lett téve a falra, akkor többet néztem Bácskát, mint a Felvidéket. De nem ábrándoztam, hogy mi lenne hogyha. Lehet, hogyha beveszik az egész környéket az Európai Unióba, akkor egy kicsit felengednék a vasfüggönyt. Egyszer majd öt vagy tíz év múlva, amikor már nem kell megállni a határon.

Nem egy olyan tárgy, hogy ott borulunk imára.

Nem azért van ott a belső szobában, hogy valaki meglássa, ha bárki bemegy oda, akkor sem fogom előtte levenni.

Az egy belső szoba, ahol nem szokott mindenki megfordulni, mert ott nem szabad dohányozni. Vannak, akik először vannak itt, és meg akarják nézni a lakást, akkor mehetnek, maximum az lehet a baj, hogy meg van-e ágyazva vagy nem. Akinek tetszik, tetszik, akinek nem tetszik, nem tetszik, általában nem szokták kommentálni. Ezen a térképen írja, hogy 1896-ban, és egy nagyon szép térkép. Nekem ez jobban tetszik, mint a mostaniak.

Akik ide bejönnek, és a kapunk kívül nagy szerbek, a kapun belül azért tisztelik a házigazdát. Lehet, hogy megkérdezi, hogy mi ez, akkor elmondom neki. Kérdezték, hogy mi lenne ha, de én mondtam, hogy én jobban kötődök Mohácshoz, mint Koszovóhoz. Ezt egy normális embernek meg kell érteni.

4. Kapa

Régi világban be szoktuk a szőlőt takarni. Hogy haladjon, az egy nehéz munka volt, százas kapának mondták, egy ilyen hatalmas nagy kapa, azzal szoktuk betakarni meg kinyitni. Nehéz munka volt. Apámnak külön kapája volt, nekem is. Apám halála után, amikor a kapáját a kezembe vettem, láttam, hogy a kapa nyelének a felső részén a hüvelykujja hely megvan, be van kopva. Hogy mit kellet avval dolgozni, hogy az az akácfa úgy bekopjon, hogy az ember ujjának a hely benne maradjon.

Ehhez is annyira ragaszkodom, hogy elteszem, nem is adom oda senkinek, csak meg van nekem emléknek. Aki kíváncsi rá, megmutatom. De hát ki kíváncsi az ilyesmire?

5. Érem

A múltkorában voltunk Kunhegyesen, ahol a harmadik helyezett egy érmet kapott, a mi csapatunk, amibe én is benne voltam, és ez az érem az. nekünk Kunhegyes ilyen testvér város-falu, ki hogy nevezi, ahol a Hegyesiek Kupáján a Feketicsiek el tudták vinni összesítettben az első helyezést, én meg egyéniben ilyen ügyességi játékokban a harmadik helyezést.

Ez azért fontos, mert Kunhegyesen kaptam, és mint vajdasági magyar tudtam ezt elérni több magyarországi versenytárs közt. A környező falvakból voltak a magyarországiak, mint ahogy azt a rendezvény neve is mondja: Hegyesi Játékok, azokból a falvakból, amelyiknek a hegyes benne van a nevében.

Miután megkaptam, elég sokat dicsekedtem vele, és állandóan a nyakamban lógott itthon is. Bent a szobámban a legmagasabb polcon tartom, de nagyon sokat van a nyakamban. Minden olyan embernek megmutatom, aki betéved a szobámba, és megkérdezi, hogy mi az. Büszke vagyok rá, ezért büszkén mesélem mindig. A szerbeknek is megmutattam volna. Bárkinek szívesen megmutatom.

6. Kapa

Apámékkal voltunk lenn a tengerparton. Így a nyaralótól megyünk le így csoportostól, sokan voltak innen Feketicsről. Ásnak. Jött velünk egy górac is. Apám odakiabál, hogy: Jó napot, emberek! – kiabálta ezt Crna Gorában a tengeren. Onnan meg egy visszaköszönt, hogy: Jó napot! Azt mondja az egyik górac, hogy honnan tudtad, hogy ezek magyarok. Azt mondja erre, hogy honnan tudtam, honnan ásná már itt egy crnagórac a követ délben tizenkét órakor a napon, ha még soha bele nem szúrta az ásót a kőbe, ez csak magyar lehet. Hát, a górac az nem fogná meg a kapát meg az ásót.

Na, az én magyarságom az ásó, a kapa meg a lapát.

Mikor esküdtünk az asszonnyal még az eskütételben is benne van, hogy ásó, kapa, meg micsoda válasszon el bennünket. Ebben a mai világban az mindig kiforogja, hogy a góracnak van miből kifizetni, de annak a szerencsétlen magyarnak nem. A magyar az megy délelőtt kapálja a górac földjét, mert az tud fizetni, akkor délután háromkor siet haza, az asszonnyal megy kapálni a saját földjét. A górac a munkahelyen se sose nem kérdezi meg, hogy mikor lesz fizetés, annak mindig jól áll a bukszája.

Egy falun egy embernek, ha kimegy a hátsó udvarába, akkor nincs olyan nap, hogy azt ne kelljen megfogni, ha azt akarja, hogy valamije legyen. A magyarnak nincs pénze megvenni azt a gyümölcsöt, vagy zöldséget, tojást. A magyar azt otthon mind megtermelgeti. Ezek a góracok meg mind kapják a boracnyugdíjat [hadinyugdíjat]. Ezek mind egy házban laknak. A magyar az megnősül, otthagyja az anyját, elmegy saját magának a pénzt megkeresni.

Vannak szerszámok, amiket apámtól kaptam, amikor megnősültem. Van ott ásó, kapa, lapát. Ő adta, amikor mi ide kiköltöztünk, hogy itt van, vigyed, tőlem ne kérjél. Legyen otthon fejszéd, legyen otthon lapátod. Van, amit én vettem, de van olyan is, amit ő az ő apjától kapott. Van itt egy villa, ami valamikor rendes nagyságú villa volt, most meg ilyen rövid már. Az rengeteget bele lett szúrva a ganéba, meg ha krumplit szedsz, vagy nem tudom. Ezt a villát ő is az apjától kapta.

Ősszel, amikor vége van a munkának, akkor van egy hosszú stampli beverve a falba, azt én lekenem, akkor az télen oda szépen fel van akasztgatva. Csak a hólapát van a sarokban meg a góréseprű, ami a hóhoz kell.

Ugyan én mindenkinek megmutatom, de ugyani ki a kíváncsi, hogy ez a marha hol tartja a szerszámját. Van itt ez a szerbijanac, az megnézi, de az dolgozik is, de az nem górac, hanem szerbijanac. De az is olyan, hogy ha nincs mit lopni, akkor átdobja a sapkáját, átugrik érte, hogy legyen mit lopni. A górac az nem dolgozik, ha akármit csinálnak is vele. Úgy mondja be a ráció is Crna Gorában, hogy: A pontos idő 12 óra, jó reggel crnagóracok!

Van az a vicc, hogy miért van a crnagórac ágya mellett szék. Azért, mert ha fölébred, akkor bírjon pihenni, hátha azt aludta, hogy dolgozott.

Megmutatom én ezt mindenkinek, csak sok nem kíváncsi rá, az a baj. Van magyar ember is olyan, akkora a kertje, és ha beleszaladna, akkor nem látszana ki belőle. Akkor jön délben, hogy adjak neki két fej hagymát, meg egy fél kiló krumplit, de a kertet azt nem hajlandó megcsinálni. Annak nem érdemes megmutatni, csak a hátához vágni. A másik meg annyira semmirevaló, hogy elkérte apámtól az ásót, hogy megy ki dolgozni, apámnak húsz éve megvolt, az meg elhagyta, annak nem érdemes megmutatni. Még rosszabb, mint a górac. A magyar az kicsi kora óta úgy van nevelve, hogy dolgozzon. A górac meg, hogy csak ülj, aludj, délután verj meg egy-két magyar gyereket, gyere haza, én meg megbaszom az anyját, ha mer valamit szólni. Leköpi a tanítót, ha az szól valamit, akkor az apja pisztollyal megy be, hogy mért bántotta az ő gyerekét. Akkor nem szabad bántani, mert -vics a neve.

Nagy infláció volt. Dolgoztunk, egy górac meg elvitt két kapát, eldobta a búzásba. Akkor mondták, hogy itt olyan szegénység lesz, ha már a górac is kapát lop.

7. Ló

A magyarok szeretik a lovat. A magyarok huszárok voltak. Mint huszárok voltak a magyarok a világon elismerve. Én irtó, borzasztó szeretem őket.

Ez maradt apám után, meg öregapám után, nagyon szerette a lovakat. De hat testvér közül csak én. Mindig mondják, hogy nézd azt a magyart, milyen szép lovat hajt. És ahova csak elmegyek, más falukba, Ruma, mindig mondják, nézd azt a magyart, hogy szereti a lovakat.

Itt vagyok a kalapban, mint a magyar huszár.

Van ez a képem, egy ember hozta Svájcból satrincára egy kisgyereknek, de én megvettem, hogy ne legyen szétcsupálva, meg hogy lássák, hogy én szeretem a lovakat.

Itt a hűtő tetején tartom, hogy ha belép valaki, akkor mindjárt ránézzen. Lássa, ez mutassa be, hogy szeretem a lovakat. Mindenkinek az az első kérdése, hogy van-e lovad, megnézhetem. Ez a reklama. Előbb volt lófej, ki volt rendesen csinálva. Bačka Topoláról hoztuk '70-ben, de az elpusztult '75-ben. Akkor én voltam Novi Sadon, és volt az a fej, amelyiknek isti olyan feje volt, és megvettem. De már kifakult, nem volt becsukva a gangon az ajtó. Na, én mondtam ennek az embernek, hogy Svájcból hozzon egy olyat, hogy plasztikából van a fiáker, benne ül a menyasszony meg a vőlegény, meg húzza két szürke ló.

Szeretem a dereseket meg a szürkéket. Ilyen is van nekem, nem szerettem más lovakat. Meg szeretem a lovakat, meg a feleségem is. Tartom őket, nem azért, csak hogy legyen. Amikor még apám él, akkor vittük Novi Sadra a szajemra, de most már nem, csak hogy legyen.

Nagyon szeretem őket, minden reggel a farkát kimosom nekije. Már tudja. Minden reggel, amikor megeszi az abrakát, akkor nyerít. Szereti. Mint a kisgyerek, egy.

A feketét rendbe teszem minden percbe. Kifésülöm a sörényét, a farkát, kilépek az udvarra, visszanézek, és már látok olyan fehér port rajta.

A magyaroknak mindig fehér lovuk volt. Deres meg fehér lovakat hajtottak a rendes magyarok. A szerbek hatottak fekete meg sárga lovakat.

8. Virág

Mentek többen is Magyarba, a fiam is ment. Reggel fölkelt, hogy indulnak. Hajnalban azt mondja, hogy mit hozzak én teneked Magyarból? Én azt feleltem neki, hogy énnekem nem kell semmi Magyarországról, csak egy marék magyar föld, hogy virágot ültessek bele. És amikor a fiam átment Magyarországra, akkor kiszedte a neilonzacskót, és kérdezték tőle, hogy minek ez a föld. Azt mondta, hogy anyukám azt mondta, hogy semmi nem kell csak az a magyar föld, hogy virágot ültessen bele. Akkor hazajött. Én mindjárt virágot tettem bele, és akkor az a virág jegyes volt, mert magyar földbe virágzott. Meg soknak meg is mutattam, meg meg is volt, meg szerettem is, mert gondoltam, hogy ez a virág igazi magyar földben termett, és ott virágzik. Örültem neki, meg mindenképpen a magyaroknak, meg hogy magyar vagyok. Meg örülök is, hogy magyarországiakkal összeismerkedtünk. Mindenki csodálkozik, hogy honnan kerültek ide nekem Budapestről ismerősök. És hogy most én is eljutottam Magyarországra és összeismerkedtem sokkal, akik tényleg magyarországiak. Csodálkozik mindenki, hogy Magyarországról eljöttek ide Szerémségbe, egy kis faluba, amelyiknek hírét soha nem hallották.

Igen szerettem, meg szeretem most is Magyarországot, és akkor azt mondtam, hogyha virágot ültetek, akkor magyar földben virágzik, és amikor csak locsolom, mindig rágondolok, hogy ez a virág magyar földben virágzik, és örülök neki.

Mikor megérkezett a fiam, akkor az nagy csoda volt, hogy hol volt. Amikor ezek a nehéz világok voltak, akkor mind hoztak olyan valamit, ami elfogyott. Akkor kérdezték, hogy mért ezt kérdtem, akkor mondtam, hogy ezt a magyar földet meg bírom mutatni mindenkinek. Azért mentek, mert itt nem volt semmi, kocsiba részeket vettek. Én mondtam a fiamnak, ha nem is vesz semmit, de legalább meglátja Magyarországot. Neki volt úti levele. A szükség ráhajtotta, de lehet, hogy másképp nem is jutott volna el.

Most amikor voltam, akkor azt kérdezte, hogy milyen volt Magyarországon? Mondom, hogy az olyan volt, hogy nem tudom elmesélni. Most jön vissza minden, amit láttam, az az érzelem, ami ott létezett. Olyan nagy emlék maradt. Nagyon szép volt az a sok magyarság, az a vígság, minden. Éjfélekig fönn voltunk. Én hallottam, hogy egy ember azt mondta, hogy egy ilyen történelem az emberben húsz évet visszaemlékezik.

Az ablakban virágzik.

Minden nap meg kell locsolni, meg ami el van száradva azt le kell szedni, hogy a virág szebbet mutasson rajta.

Ha megmutatom, akkor mondom, hogy ez azért olyan szép, mert magyar földben virágzik.

Nem mutatom meg, akinek nem is tűnik a szemébe, de aki mondja, hogy milyen szép, annak megmondom.

Az a neve neki, hogy Pistike. Ha magyar föld, akkor magyar nevű virág legyen benne.

A szrémi magyarok meg a magyarországi magyarok nagyon hasonlók egymáshoz, de már a bácskai magyarság az egészen különösebb a beszédben. A vidámparkban is összejöttem két magyarországi asszonnyal. Összebarátkoztunk, és mondták, hogy örülnek, hogy ilyen messziről egy szóból összejöttünk. Úgy meséltek, ahogy mi mesélünk. Minden szavukat meg tudtam érteni, de a bácskaiaknak más kifejezésük van, mint nekünk. Ott ahogy volt az a predszednik [elnök], gondoltam, hogy egy szót se fogok érteni, de az úgy megmondta olyan egyszerűen meg magyarosan. Magyarok vagyunk, szeretjük a magyarságot, meg abban élvezünk.

9. Petőfi Sándor Művelődési Egyesület

A Petőfit leginkább azé izéltük, hogy bár a gyerekek tudjanak magyarul. E nélkül teljesen elveszne a magyarság.

Mi volt a Petőfi előtt? Mi volt? Mi itthon tartottuk a magyarságot: az ünnepeket meg magyarul beszélünk. Az egy, ami volt a magyar, a magyar táncokat csináltuk, az volt a magyar, a mulatság. Nem is gondoltunk mi arra, hogy majd ilyesmi majd gyün.

No, mikor először föl lett ez hozva, ez is úgy gyütt, hogy itt is a maradékiak izéltek ezen, hogy a Petőfi. Mert először, amikor Kikindáról megfogadtuk a Hajnal zenekart, és Satrincán amikor volt az a tánc, no, akkor nekem ez a maradéki elnök a Petőfiből fölhozta ezt. De én ezt nem így gondoltam, aztat se. Én megörültem, mondtam a gyerekeknek, a Betának meg Aninak, hogy mit említett ő nekem, a Géza. Én gondoltam, majd odavisszük mink őket, majd hozzuk, mert ott már volt a Petőfi, hogy ők ottan majd járnak, és majd tanulnak táncolni. Egy héten kétszer-háromszor elvisszük őket oda. Na de az egész nem úgy gyütt, egész átfordult. Mikor a Pál Károly eljött ide. Legelőbb a Teleház miatt gyüttek, azé nem is gondoltam én erre, hogy mi lesz. És mikor megegyeztünk, hogy mi hogy lesz, kérdik, hogy leszek én elnök? Én azt se tudtam, hogy micsoda az az elnök magyarul, csak szerbül. Mondom, én elvállalom. És úgy is volt, hogy elvállaltam. No, akkor azután, mikor a Pál Károly mondja, itt Dobradóba is lesz egy Petőfi Sándor Művelődési Egyesület. No, azt se tudtam, hogy mi az a Művelődési Egyesület. És úgyhogy így kezdődött el az egész izé. Aztán mink elkezdtük kérdezgetni, hogy micsoda ez, hogy akkor mondják, hogy mik, meg hogy milyen izé lesz ez az egész, a dolog hogy hogy köllene, hogy menjen. No, akkor én, mert tényleg szeretem én is a magyar zenét meg a táncot, meg én nagyon sajnálom, hogy nekünk nem volt ilyen izé, hogy mentünk volna táncolni. De mikor van minden tánc itt a környéken, én mindenhol ott voltam: danolni nem köll, táncolni meg azért tudok. Azt se tudjuk, a táncokat, de Marisék, az öregek, de hát jól van. Ha szereted, akkor akárhogy. Úgyhogy akkor én azért izéltem, hogy a lányom miatt, meg hogy a faluban is legyen valami, meg csak így bír megmaradni a magyarság itten, másképp nem. Ez a szerencse, hogy evvel megismerkedtünk, a Petőfivel. Mert miutánunk akik jönnek, fiatalok, leginkább csak szerbül beszélnek, és nem is maradt volna meg, meg azok a táncok se, amik régen voltak.

10. Vízimérték

Szeretem a régi dolgokat, főleg amelyekhez valami emlék köt. Meg is őrzöm őket. Többek közt, akármilyen furcsa, nekem egy nagyon jó anyósom volt. Nem is értem az anyósvicceket. Anyósom egy árva lány volt, aki kis korában elvesztette apját, anyját. Az apja abban a világban modern ember volt, cséplőgépekkel foglalkozott. A cséplőgépeket akkor ökör húzta. A cséplőgépek beállítása nagyon fontos volt, vízimértékkel állították be, hogy az egyenes legyen. Egy ilyen ökrös vontatás alatt a rúd eltört, a cséplőgép rúdja, és anyósom apját agyonnyomta.

Anyósom megőrizte a vízimértékét, amivel szokta a gépet beállítani. Ez egy nagyon érdekes dolog: tiszta rézből van. Működőképes. Nem olyan, mint a maiak, hogy plasztikából, hanem rézből van. Anyósom nekem adta, hogy őrizzem meg. Két fia meg egy lánya volt, én a veje voltam, aki meg lettem bízva a megőrzéssel, megvan. Vannak ilyen régi tárgyaim.