1. Egy éve vásárolta meg az EMKE a házat,
amiben a „kollektív” idején takarmányt tároltak

Demeter jelenleg az EMKÉ-nél dolgozik (Erdélyi Magyarok Kulturális Egyesülete), jelenlegi munkájának nagy részét az teszi ki, hogy a faluban létrehozzanak egy „magyar kultúrházat”.

„Most abban a stádiumban tartunk, hogy rengeteg engedélyt kell beszereznünk, nagy a bürokrácia, és eléggé nehezen mennek. Ez nagyon fontos volna azért a közösség számára. Valami volna, ami összetartaná az egészet. Tíz év, mióta szervez a szervezet, az MCSMSZ, és kevés volt az aktivitás, és ez annyit segítene, mert lennének még kulturális programok, bármi, ami a közösség kultúraszintjét segítené felemelni, mert nekem is vagyon ez a dilemmám: magamtól mennyi sikerült össze kultúrálni, művelni magamat, elég kevés, és mindenki számára bármilyen kapcsolata ha jönne a magyar kultúrával, az segítene.”

2. Előkészületek a Pusztinai napokra: színpadépítés

Demeter az egyik fő szervezője a harmadik éve megrendezett „Pusztinai napoknak” is. Az „erdőnél” tartott, három napos falunapra „érkeznek magyarországiak, jönnek tévések is, meg sok román árus a szomszéd falvakból”, bemutatkozik a pusztinai néptánc-csoport, esténként diszkó van és tombola, külön a gyerekeknek és a felnőtteknek. A Pusztinai napok olyan esemény, amelyre eljönnek a környező falvakból (Kömpényből, Perzsjból) is a románok: „Hát persze, hogy jönnek, és jöjjenek csak. Itt a környéken ilyen csak itt van, mert a szervezők kaptak rá pénzt” – meséli egy falubeli

3. Kömpénybe vezető úton építik a fiatalok a házaikat

A falunapokra „megelevenedik” a falu: hazalátogat a külföldön (Magyarországon, Olaszországban, Spanyolországban) dolgozó pusztinaiak többsége („nincs olyan ház, ahonnan ne lenne valaki magyarban, vagy máshol”). A külföldön dolgozó fiatalok általában félévente jönnek haza, mert „magyarba gyűjtjük a pénzt, itthon építjük aztán a házat. Ha elfogy a pénz, megyünk vissza”: a szomszédos, a csütörtöki vásároknak helyt adó román faluba, Kömpénybe vezető úton építik a fiatalok a házaikat. „Építenek ilyen román házakat, tíz szobával, aztán soha nem fejezik be, csak egy szobát tudnak befűteni” – vélekedik egy idősebb falubeli. A magyarsághoz, a valláshoz, a faluhoz való viszonyt meghatározzák a Magyarországon tapasztaltak, s a „magyarban” dolgozók nyelvhasználata is átalakul („milyen szépen, igaz magyarul beszélnek az ifjak” – mondja egy idős asszony), ugyanakkor azok a fiatalok, akik más országban dolgoznak, a faluba visszatérve inkább románul beszélnek.

„Magyarba nem járnak templomba, mikor ott voltam, bémentem egybe, voltam én, meg egy-két fehérnép. A pap elkezdte a prédikációt, s mondja, hogy örül, ekkora világot még nem látott. Hát kacagva kijöttem… bezzeg nálunk.”

„Ahol dolgozok Budapesten, van egy öreg bácsi, Józsi bácsi azt hiszem, az mutatott egy térképet, van neki egy nagyon régi térképe Magyarról, azon rajta van ez a terület, rajta Pusztina is. Hát először alig hittem el. Azt mondják, a határ Csikszeredáig volt, de ezen a térképen a falunk is rajta volt. De hát valamikor négy tenger mosta Magyarországot.”

„Volt egy szobatársam a moinesti szakiskolában, az román volt, mi megtanítottuk magyarul. Tavaly egyszer csak látom őt a Moszkva téren. Hát mit csinálsz te itt. Mondja, hogy jöttem dolgozni. Mondom neki, hogy csak megérte, volt haszna, hogy megtanulj magyarul.”

„Kérdeztem lányomtól: meddig mentek még Magyarba, mikor álltok már meg itten? Mondja erre: hát hogy álljunk meg, mikor kell keresztelni, esketni, építeni a házat; azt miből csináljuk?”

A külföldi munkának az egyik legfontosabb aspektusa az a „gazdasági kényszer” hogy „nagy parát kell vetni a nuntában, a bérmálásnál, meg a kommetriában”, azaz sok pénzt kell adni a komáknak a lakodalomban, a bérmálkozásnál, és a keresztelőnél. A koma, aki komatársa gyermekének a „keresztszülője”, a három rítus mindegyikén 6-8 millió lei parát vet, s a komatársnak ezt a pénzt – amennyiben a komának gyereke születik, bérmálkozik, vagy megházasodik – vissza kell fizetnie. Az utóbbi években ez a kiegyenlített reciprocitáson alapuló csere felborult, mivel „úgy jött divatba”, hogy van, aki nem egy, hanem akár tíz-tizenkét komát is fogad: így az összeg, amit vissza kell fizetni, megsokszorozódik. A komasági rendszer, és az annak működését életben tartó rítusok alapvető fontosságúak a lokális identitás, a faluhoz való kötődés szempontjából; a távoli országokban dolgozó pusztinaiak is hazajönnek, hogy keresztszülők legyenek, s aki nem vállal komaságot, „azt a falu megszólja”.

4. Lakodalomban. A viseletbe öltözött nők a nyirásza,
azaz a menyasszony szüleinek komatársai.

A magyarsághoz való viszony alakulását az elmúlt években erőteljesen meghatározta a Csángómagyarok Szervezetének a tevékenysége. Kezdetben a szervezet egyik tagjának házánál tartottak magyartanítást (5. kép), 2002 szeptemberétől – a szülői kérvényeknek köszönhetően – a pusztinai általános iskolában is engedélyezték a tizenöt-húsz gyerek által látogatott magyarórát, és a csoport saját „újságot” is indított (6. kép). Emellett az egyik –Magyarországon egyetemet végzett – pusztinai irányításával működik a „ház” is, ahol a gyerekek „furulyáznak, táncokat tanulnak, meg vallást tanítok, mert nem tudják a liturgiát. Itt még jobban megtanulnak a gyerekek magyarul, mint az iskolában” (7. kép).

5. Magyar szentképek osztása a magyar iskolában

6. „A magyar tudása hasznos, mint ahogy hasznos az angol, meg a német, meg a többi is. A románok azért sajnálják tőlünk, mert ők nem tudnak tanulni.”

7. A „Ház”.

„Március tizenötödike ünnepséget tartottunk, arra kértük ezt a zászlót a Magyarok Világszövetségétől.”

8. A „magyar mise”

Szintén a falubeli értelmiség egy tagja szervezi meg a nagyobb ünnepek alkalmával az udvarán tartott magyar misét, ahová Csikszentmiklósról hoznak papot. (Vö. Boross Balázs 2002 „Majd egyszer lészen, de nem most” – Adalékok a moldvai csángók identitásának komplex valóságához egy kulturális antropológiai esettanulmány tükrében. Pro Minoritate 2002/4: 48-62.) Áldoznak azok, akik a templomban aznap még nem tették meg. A zászlón felirat: „Szent István gyermekei, Pusztina”. „Jó, hogy van ez a zászló, vihetjük majd Csíksomlyóra is!”

9. Kis kard

„Ez egy kis kard, de… levélfelbontásra használják. Margyarországról a Szent István Bazilikából. Voltunk nyaralni a családval most egy éve, és akkor egy ismerősömtől ajándékként kaptam tőle. Itten van rajta a Magyarországnak a… a Szent István korona. Két hetet voltunk. Voltunk a Szent István Bazilikában, a Szent István jobb kezit láttuk ottan. Érdekes módon azért találtunk ottan egy.. van ott egy kép, amelyik rajzolja azt hiszem Szent István. Szűz Mária amikor átadja Szent Istvánnak a kardot, meg a koronát. És olyan az a kép, hogy megvan a Pusztinai templomban is. Az egy nagy meglepetés volt a számomra. Azt nem tudtam volna elképzelni ilyesmit azért, hogy ezer kilométerre is azért ekkora összeköttetés legyen a dolgokba. Nagyon tetszett ott az egész épület, minden Magyarországon. Voltunk még a budai várban azt hiszem, az is nagyon jó volt, kiállítások voltak ott, sajnos nem maradtunk az augusztusi ünnepre, huszonkettedikére, vagy ilyesmi. Ez egy emlék erről az utazásról, s úgy tetszik az egész.”

10. Korona

„Szerintem inkább ez a Magyarország képe, a korona képe. Azért is raktam ide, mert dolgozzak és még itten van ez. Ez a dolgozószobám, igen. Érdekes módon már, azért ezer évektől már Magyarországon az egész… az a Bazilika nagyon tetszik nekem.”

11. Himnusz

„Érdekes módon azt Erdélyből egy ismerőstől kaptam, a magyar himnusz, de ami nagyon érdekes benne, az a papír, az növényből van összeállítva, préselt növény, meg minden, és azért eléggé jól néz ki. Ugye milyen jó? Gondoltam hogy rakjam belé egy ilyen keretbe, de nem nézne ki ilyen jól. Ez a kard viszont így valamennyire jobban néz ki, feltűnőbb. Végül is egy ilyen ajándéktárgyként kaptam, de nagyon tetszik. Jól is néz ki. Még ha jőnek a románok, jőnek ismerősök, ilyen románok, tudod, nagyon el vannak ragadtatva, hogy mi ez. Én büszke vagyok rájuk, független mi a véleményük, hát azt tarthatják meg…

Nem, nem voltak ilyen izék…van erre reagálás, ha valaki valamit kommentálni akar, de azért szerintem… voltak ilyen kis dilemmák, tudod, hogy »Na! Ezt meg mért?« meg minden, de hát én: »figyelj, lehetsz annyira büszke arra hogy román vagy, mint én hogy magyar vagyok. Na most mi a dilemma.« Szóval megbeszéltük a dolgokat.

Régebben azért, visszatekintve valami voltak konfliktusok a környékbeli románokkal. Zárkózott volt a helység. Ők voltak, mink voltunk, kész. Nem volt sok kommunikáció régen. Most nagyon jó a kapcsolat köztünk s köztük, főleg a fiatalokval, és így diszkó… Van egy ilyen tisztelet, tudod, ők tisztelik a magyarokat, mert tudják, hogy jobb, ha nem húzunk velük izét, és a magyarok, ők nem foglalkoznak velük, és ez egy nagyon jó egyensúly. Nekik tiszta a dolog, ők tudják. Pusztinaiak, magyarok, kész. Nem sok osztanivalónk van velük. Nem szoktak itten helyileg… az egyszerű ember jobban megérti ezeket a problémákat. Inkább a politikusok, meg vannak ezek, akik okoskodnak, vagy próbálják félrevezetni a világot.

Á, itt a faluban mások nem ismerik a Himnuszt. Nem. Az biztos, hogy nem. Nem ismerik. Előtte én is csak valamennyire, nem egészen. Valamennyire ismertem. Érdekelt így, nagyjából utánanéztem a dolgoknak, saját magam. Hát idefelé úgy kerül azért, hogy mivel mindenki románul iskolát tanult, meg még azért volt egy ilyen Ceauşescu idején is szerintem eléggé csenzúrálták, próbálták ne beszélni magyarul. S nem is volt olyan ott egy magyar könyvet elolvasni, meg eléggé el volt zárval ez a falusi élet. Szerintem ennek a következménye az egész, hogy ilyen kevés tárgyat lehet találni még azért. Az ember néha örül neki ha talál egy-két ilyen izét ami hozzánk köti.

Hát, az. Hogy mondjam… elég gyenge ez a magyar öntudat bennünk. Szerintem ez aztól is van, hogy az elszakadás elég rég történt, azért itten volt az a ötven év kommunizmus, amelyik elég negatív hatással volt a népre. Még voltak ilyen programok, mikvel próbálták asszimilálni is, sikeresen is jártak szerintem. A csángó falukban – itt Pusztináról beszélek -, azért nem vettek részt az egész izében Magyarországgal, Erdélyvel kapcsolatosan, Székelyföldvel, nem voltak olyan idők, mikor iskolában tanulták volna, szó szerint vették át a magyar szót, és szerintem ezért van ez a régi archaikus magyar beszéd. Soknak, magyarországinak nagyon furcsának tűnik, nehéz, egyszerűen nehezebb kommunikálni.

Ez tudod hogy van: az emberben meg van ez. Ez egy olyan dolog, mindenkiben megvan itten. Nincsenek, sokan nincsenek tisztában ezzel, de… ez olyan, hogy kaparni kell, mert a lelki mélyekben megvan azért. Ez olyan, mint az élet, az ember eltűnik ezzel. Ez benned van, ha akarod, ha nem. Ez benned van, kész. Belénőttél. Ez olyan, mint az anyanyelv is, az ember eltűnik vele, mint az élettel. Csak úgy nem felejtheted el. Megvan mindenkiben itten, csak nincs annyira kifejlődve olyan szinten, mint nemzettudat meg minden. Hát nekem szerintem az a szerencsés eset voltam azért, s mindig mikor olyasmiről volt szó, például bármi esett a kezembe, egy magyar cikk vagy egy magyar könyv – érdekelt a dolog, hát azért saját magam is nagy erőfeszítésekvel összehoztam annyit, hogy már tudok olvasni. Ez egy nagy eredmény, végül is románul végeztem az iskolát is. Érdekelt az egész, hát egyszerűen arra ébredtem, hogy feltettem a kérdést, mert azért mindenhol tudod hogy van itten is, a románok mikor vannak a népszámlálások akkor nem veszik igénybe a világnak, a népnek a véleményit, hogy jajj, mi románok, mi románok, de azért bármilyen kapcsolatod van a hatóságokkal, akkor meg szokták néha mondani, hogy hát igen, te magyar vagy, szóval nem egy nagy titok. Vagy végül is körbe vagy vével román falukkal amelykek vannak, hát mindenkinek tiszta ez a dolog, hogy magyar vagy, kész. És egyszerűen minél jobban kezdett érdekelni, hogy végül is hogy, miért. És ez fontos volt a család számára is. Voltak rengeteg ilyen vitám, még mindenkivel.

Hát… mit tudom én. Na, tudod hogy van itt általában, meg ezek a nacionalista nyomások, hogy mi az anyád, hogy vagy te magyar. Tudod van az a nagy ellenállás itt, és az egész dirigálval az egyháztól van, a Iási püspökségtől, melyben benne vannak a papok is, melykek nagyon ellenálnak ennek az egész magyar tudatnak a faluba és megtesznek mindent hogy valahogy az emberek felejtség el az egészet. Ilyen vitáink szoktak lenni, na. Volt egy pár kérvény a magyar misével is kapcsolatosan is, egy páran felmentünk a püspökségre és ezt kértük, ott mindent össze-vissza magyaráztak.

Hát azt mondták, hogy nem mi vagyunk a többség, nem száz százalék kéri ugyanezt, és addig míg csak egy páran vagyunk… de azért azt is szeretném megjegyezni, hogy volt háromszáz aláírás, akik kérvényben kérték a magyar misét. Erre alapozval felmentünk mennyien voltunk, hatan a Iási püspökséghez, és próbáltuk.

Most három éve. Elég kemény volt az ellenállás. Az volt a válasz, mivel sokan voltunk tudod, és meg kellett szabadulni már valahogy tőlünk, hogy várjátok meg, megoldódik valahogy. Hát, ennyire oldódott meg, eltölt két év és semmi. Itten azért van a történelem, azért van magyarázatja ennek az egész izének. Volt egy ilyen kompromisszum, és szerintem ebben az asszimilációs programban nagyon benne volt a püspökség, ezért van ez. S nekik jobban jött az egész, a hatalomval együtt. És az egész gondolkodásmód a középkorba vonatkozik az egész római katolikus egyház.

Hát az egyház változni nem változik, de a szerencse az, hogy a világ, a fiatalság valamennyire változik. Szóval kezdtek a fiatalok már rengetegen, sokan dolgoztak külföldön, el vannak menvel, már láttak más világot, okosodtak valamennyire, és felemelnek azért valami kérdéseket, még valami problémát is. Végül is azt is igénybe kell venni, hogy az idősebb generáció, főleg egy ilyen közösségbe a papot nem úgy kezelik, mint egy egyszerű embert, hanem mint az Isten, vagy fene tudja. Nem volt ellenállásra példa. Most kialakult azért a fiatalok körében van egy olyan, hogy hoppá, álljon már meg a menet, mert valami nem stimm itten. És ez is szerintem egy előrelépés. Meg járnak gyerekek a magyarórára is.”

12. „Aki rivánk haragszik, egyk békát tavaszig.”

Ez tulajdonképpen valamilyen csángó népdalból van kiemelve. Ez is tudod egyféle olyan protesztként, csak azért is hordozzuk. De azért jó ez a szöveg, meg a béka, nem? Az ötlet itt született meg tőlünk, és utána gondoltuk… egyszerű, megvettünk pár pólót. Igen, kaptak a gyerekek is, akik járnak a magyarórára, hordják, ők is már nagyon büszkék rá. Meg van magyar abc-vel. Azért is jó, mert legalább gyakorolják a magyar abc-t. Azt hiszem Mikulásra, csomagot kaptak. Ez jó, mert ha észrevetted már, tényleg a tizenkettedik óra volt azért. Nagyon veszélyben volt ez az egész magyar nyelv. Szerintem ha még a Ceauşescu élt volna egy olyan tíz-húsz évet, már eltűnt volna. Azért sokszor a székelyeknek szoktam mondani, mert általában van egy ilyen, tudod, a székelyeknél, hogy »Ah! Csángó! Csángó! Le van szarva«, Na, azért csak maradjatok ti már csendben, mert nemsokára, ötven év múlva ti is ezt a sorsot fogjátok járni! Nincs összetartás a magyarok között. Sokan például elmentek, dolgoztak Magyarországon, egész Európába össze-vissza vannak, csak Pusztinából. Olaszország, Spanyolország. Rengetegen Magyarországon vannak már, megtanulták a nyelvet is valamennyire. Rengeteget kiutasítottak Magyarországról. Itten úgy van, hogy mindenki le van alázval a faluban a magyarságáért, és minden fiatal, bárki abban reménykedik, és azt lássa, hogy te, majd én kilépek Magyarföldre. És ők kimennek oda, és nagy lesz a meglepetés, mert nem így képzelik az egészet el, érted. Én tudom, ők azt lássák, hadd el majd kimegyek oda, és akkor tényleg, mikor… Na, most elmesélek egy történetet neked. Hát például nekem, hogy a főnökömet reáhozzam, mert három évet én is Magyarországon dolgoztam, a főnökömet hogy kimagyaráztam, hogy mi vagyok én, már kellett három hónapig magyarázni neki, hogy mi, hogy. És végül is aztán el kellett hozni egy magyar szótárt, hogy a »csángó« szót megmagyarázni, mi van. Mert mondtam, hogy csángó vagyok. »Mik azok? Mi van velük? Szovijetúnióból jöttek? Mi van?« Magyarázgattam nekik, és mondom, ők aztán három hónap után egy magyar szótárból: »ezek a csángók ősi magyar nép. Na, ja, jó. Akkor Moldova… Moldovában nincsenek magyarok.« »De vannak, ott vannak. Hát onnant jöttem.« »Ilyen nincs. Erdélyből jöttél.” »Nem jöttem semmilyen Erdélyből. « Na és most a fiatalok is kimennek oda, ők elképzelnek egy ilyen »na majd hadd el, megyek, béfogadnak«, és utána jő mindenki, kezdi ezt a »románok így, románok úgy«, és persze nagyon csalódás nekik eléggé. Itten mind mocskolnak, meg mondják, hogy »bazgare« (hazátlan, senkiházi), és akkor mikor kimentél oda, akkor egyszerűen ottan is van egy ilyen: román, meg minden. A magyar nemzetnek, most elnézést, van kivétel biztos, azért sokan elég… a fene tudja, egy olyan féle nacionalista izének lehet… nincs az az összetartás, nincs úgy, mint más nemzetek közt.”