A nemzettudat tárgyakban Pusztinán

Boross Balázs

Az anyaggyűjtés helyszíne, módszertani tapasztalatok

2003 júliusában végeztem a tárgyi gyűjtést előkészítő terepmunkámat Moldvában, amely során közel egy hónapot töltöttem korábbi kutatásaim helyszínén, Pusztinán, továbbá három napos „terepszemlét” tartottam a déli csángó falvak közé tartozó Bogdánfalván, valamint a székelyes csángó Lábnyikon. Az általam talált, a kiállítás témáját érintő tárgyakról, azok környezetéről, használatáról fényképet, diát, továbbá interjúkat készítettem a projektleírásban megadott egységes szempontok figyelembevételével, ezen kívül a moldvai csángó kisebbség körében – tapasztalataim szerint – a jelenben formálódó, mikroközösségenként eltérő kulturális jelenségekkel és jelentésekkel konnotálódó „nemzettudat” kifejeződésének szociokulturális kontextusát, és a gyűjtés módszertani, elméleti-megközelítésbeli lehetőségeit igyekeztem feltárni.

Mivel a régiónként tervezett – s a kiállítás koncepciójában hangsúlyozott elvárásként megjelenő – komplex kutatás (tehát a tárgyak „kulturális beágyazottságának” az egyén és a közösség életének holisztikus összefüggésrendszerén keresztül történő bemutatása) tematikáját tekintve szorosan kapcsolódott az általam eddigiekben Pusztinán vizsgált problematikához, a projekt céljára fókuszáló munka valamint a korábban megkezdett kutatásomba illeszkedő vizsgálódások a terepmunka során kölcsönösen kiegészítették egymást ennek következtében a nyári kutatási anyag több esettanulmánynak is képezheti alapját: az anyaggyűjtéshez kapcsolódó interjúk leírásán és értelmezésén túl születőben van egy, a pusztinai csángók migrációjának a nyelvhasználatra és az identitás alakulására gyakorolt hatását bemutató tanulmány, valamint a – magyarországi és általában a külföldi munkavállalással szintén kommunikáló – lokális gazdasági-, rokonsági- és komasági rendszer kontextusaiban értelmezhető rítusokat és az azokhoz kapcsolódó kognitív tartalmak változását középpontba állító munka.

Megfigyelhető ugyanis, hogy az elmúlt két évben jelentős változások zajlottak le a faluban. Csupán példaként hozva: a helyi politikai-, értelmiségi vezetők tevékenységének következtében megsokszorozódott az Erdélyben magyarul tanuló gyerekek, valamint a Magyarországon munkát vállalók száma, ezáltal a magyar nyelv használatának presztízse, gyakorisága, a nyelvhasználathoz fűződő viszony is változóban van. Említésre érdemes, hogy a fentiek következtében a magyar köznyelvnek is megmutatkozik a hatása Pusztinán. A magyarországi munka során átélt egyéni (s természetesen a Magyarországon létrejövő közösségeken belüli) élettapasztalatok igen változatos attitűdöket eredményeznek a magyarsággal, a „városi léttel”, a szülőfaluval szemben.

A tárgyakkal kapcsolatos vizsgálódás során számos módszertani tanulságot vonhattam le, főként a gyűjtés nehézségeinek következtében. Ennek egyik aspektusa a „kutatói szerep” összeegyeztetése azzal a „beavatott-szereppel”, amivel a közösség tagjai a résztvevő megfigyelésen alapuló, évek óta tartó kutatásaim során ruháztak fel. A pusztinai kutatást nehezíti ugyanis az, hogy a falu, valamint a környékbeli csángó falvak gyakori helyszínei a különböző néprajzi, nyelvészeti kutatásoknak. Egyik beszélgetőtársam, akinek elmondtam a gyűjtés lényegét, azt felelte: „nehéz dolgod lett, itt Moldvában már kifosztottak mindent”. Ebben a kijelentésben is érzékelhető az az attitűd, amit a falubeliek egy része a kutatók iránt tanusít: egy korábbi tanulmányomban részletesen írtam erről a kutatókhoz fűződő viszonyról, itt csupán azt hangsúlyoznám, hogy az „idegenekben” gyakran látnak a pusztinaiak konfliktus-forrást. Két éve mondta egy adatközlőm, hogy „annak, hogy ki magyar, ki román, nincs jelentősége itt Pusztinán, csak akkor, ha jönnek a magyarok vagy az erdélyiek, és ezt a kérdést erőltetik. Nem kéne harcolni a magyar ügyért (a magyar nyelvű mise, oktatás bevezetéséért), hanem hagyni, hogy maguktól menjenek a dolgok ”, s idén nyáron is tapasztalhattam ezen vélekedést: egyszer például a következő beszélgetésnek váltam az alanyává: „Mit csinál ez itt?”- kérdezte egy falubeli a vendéglátómtól. „Ő egy barátom Magyarországról, és meg akarja ismerni az itteni kultúrát.” „Aha! Szóval politikus!” „Nem politikus ő!” „De! Meglátod, ebből Magyarban majd még priminisztru lesz.” Azok a pusztinaiak is, akik engem már megismertek (és akikben „felülíródott” ezen ismertség által „kutató-voltom”), sok esetben súgták hirtelen oda nekem (azért is, hogy magukat, azért is, hogy engem védjenek), hogy tegyem el gyorsan a diktafont, amikor egy szomszéd váratlanul megjelent beszélgetésünk színhelyén.

A fentiekkel összefügg az a – korábban is megfigyelt – jelenség, hogy a magyarországiakkal, erdélyiekkel való kapcsolatot a faluban sokan gazdasági, az egyéni boldogulást (is) elősegítő kapcsolatként fogják fel, s ennek következtében (s a segítségnyújtás érdekében) a falubeliek adaptálódtak azokhoz a kérdésekhez, kérésekhez, melyet a magyarországiak, erdélyiek intéznek hozzájuk. Többször állítottak meg például az utcán azzal (látva, hogy „idegen vagyok”), hogy nem akarok-e venni valami régiséget. Ez a jelenség a gyűjtés módszertani kontextusában azért releváns, mert – amennyiben nem hagyjuk, hogy ténylegesen a közösség tagjai „vezessenek el” a számukra fontos tárgyakhoz – előfordulhat, hogy olyan tárgyakhoz juthatunk, melyek számunkra talán „magyar tárgyak”, de számukra nem bírnak etnikai kötődéssel. Talán pardoxnak tűnő módon, de az előbbiekből következően több tárgyat dokumentálhattam volna abban az esetben, ha először jártam volna Pusztinán; az eddigiekben általam talált tárgyak száma nem túl nagy, ugyanakkor az elkövetkező években- például a fent említett magyarországi munka következtében – az ilyen tárgyak számának növekedése várható: ezen tárgyak felbukkanása Pusztinán azt a folyamatot tükrözi, hogy a falubeliek egy részénél a magyarsághoz való viszony az identitás fontos elemévé kezd válni.

A Moldvában való gyűjtés alapvető kérdése ugyanis, hogy mit jelent a „nemzettudat” a csángók esetében. Gyakori megállapítása a csángókkal kapcsolatos szakirodalomnak, hogy – mivel nem vettek részt azon folyamatokban, amelyek Magyarországon a 19. században megteremtették a modern nemzettudatot -, a moldvai magyar nyelvű közösségek magukat elsősorban a római katolikus vallás mentén identifikálják, s határolják el az ortodox románoktól: „Itt az embereknek nincs magyarságtudatuk, nem voltak ott 1848-48-ben.” „Mámám mondta, hogy egy életeten át meg kell maradni a vallásnál, mivel a katolikus az első vallás: hisz mért van az, hogy a pápa nem ortodox? S nincs még egy olyan vallás, ami kétezer éves hogy legyen”- fogalmazták meg nekem pusztinaiak. Megfigyelhető azonban, hogy a „magyar”, „román”, „csángó” kifejezések új, a falubeli mikroközösségenként – más-más okokra visszavehethetően – eltérő tartalmakkal kezdenek felruházódni, s bizonyos esetekben ezen tartalmak – önmagában természetesen csak egy általánosító kategóriaként – leírhatóak a „nemzettudat”-terminussal.

A tárgyak szociokulturális környezetről

A tárgyakhoz tehát „elvezettek”: beszélgetőtársam „Ezt meg kell nézned!”- felkiáltással mutattatta meg a szuvenírként kapott tárgyakat, melyek „dolgozószobája” falára lettek kifüggesztve (lásd 10. kép). A szoba nem a ház „reprezentatív terében” helyezkedik el, beszélgetőtársam itt tárolja a „Csángómagyarok Szervezetének” igazolványait (melynek családjának többsége is tagja), a „magyar igazolvány”-kérelmeket, valamint a csángók eredetével foglalkozó (román és magyar nyelvű) könyveit. Demeter Magyarországon dolgozott három évet, felesége Erdélybe járt magyar „líceumba”, sógora a szervezet elnöke. Demeter jelenleg az EMKÉ-nél dolgozik (Erdélyi Magyarok Kulturális Egyesülete), jelenlegi munkájának nagy részét az teszi ki, hogy a faluban létrehozzanak egy „magyar kultúrházat”(1. kép).

Demeter az egyik fő szervezője a harmadik éve megrendezett „Pusztinai napoknak” is (2. kép). Az „erdőnél” tartott, három napos falunapra „érkeznek magyarországiak, jönnek tévések is, meg sok román árus a szomszéd falvakból”, bemutatkozik a pusztinai néptánc-csoport, esténként diszkó van és tombola, külön a gyerekeknek és a felnőtteknek. A Pusztinai napok olyan esemény, amelyre eljönnek a környező falvakból (Kömpényből, Perzsjból) is a románok: „Hát persze, hogy jönnek, és jöjjenek csak. Itt a környéken ilyen csak itt van, mert a szervezők kaptak rá pénzt”-meséli egy falubeli.

A falunapokra „megelevenedik” a falu: hazalátogat a külföldön (Magyarországon, Olaszországban, Spanyolországban) dolgozó pusztinaiak többsége („nincs olyan ház, ahonnan ne lenne valaki magyarban, vagy máshol”). A külföldön dolgozó fiatalok általában félévente jönnek haza, mert „magyarba gyűjtjük a pénzt, itthon építjük aztán a házat. Ha elfogy a pénz, megyünk vissza”:  a szomszédos, a csütörtöki vásároknak helyt adó román faluba, Kömpénybe vezető úton építik a fiatalok a házaikat (3. kép). „Építenek ilyen román házakat, tíz szobával, aztán soha nem fejezik be, csak egy szobát tudnak befűteni”- vélekedik egy idősebb falubeli. A magyarsághoz, a valláshoz, a faluhoz való viszonyt meghatározzák a Magyarországon tapasztaltak, s a „magyarban” dolgozók nyelvhasználata is átalakul („milyen szépen, igaz magyarul beszélnek az ifjak”- mondja egy idős asszony), ugyanakkor azok a fiatalok, akik más országban dolgoznak, a faluba visszatérve inkább románul beszélnek.

 „Magyarba nem járnak templomba, mikor ott voltam, bémentem egybe, voltam én, meg egy-két fehérnép. A pap elkezdte a prédikációt, s mondja, hogy örül, ekkora világot még nem látott. Hát kacagva kijöttem… bezzeg nálunk.”

„Ahol dolgozok Budapesten, van egy öreg bácsi, Józsi bácsi azt hiszem, az mutatott egy térképet, van neki egy nagyon régi térképe Magyarról, azon rajta van ez a terület, rajta Pusztina is. Hát először alig hittem el. Azt mondják, a határ Csikszeredáig volt, de ezen a térképen a falunk is rajta volt. De hát valamikor négy tenger mosta Magyarországot.”

„Volt egy szobatársam a moinesti szakiskolában, az román volt, mi megtanítottuk magyarul. Tavaly egyszer csak látom őt a Moszkva téren. Hát mit csinálsz te itt. Mondja, hogy jöttem dolgozni. Mondom neki, hogy csak megérte, volt haszna, hogy megtanulj magyarul.”

„Kérdeztem lányomtól: meddig mentek még Magyarba, mikor álltok már meg itten? Mondja erre: hát hogy álljunk meg, mikor kell keresztelni, esketni, építeni a házat; azt miből csináljuk?”

A külföldi munkának az egyik legfontosabb aspektusa az a „gazdasági kényszer” hogy „nagy parát kell vetni a nuntában, a bérmálásnál, meg a kommetriában”, azaz sok pénzt kell adni a komáknak a lakodalomban, a bérmálkozásnál, és a keresztelőnél. A koma, aki komatársa gyermekének a „keresztszülője”, a három rítus mindegyikén 6-8 millió lei parát vet, s a komatársnak ezt a pénzt – amennyiben a komának gyereke születik, bérmálkozik, vagy megházasodik – vissza kell fizetnie. Az utóbbi években ez a kiegyenlített reciprocitáson alapuló csere felborult, mivel „úgy jött divatba”, hogy van, aki nem egy, hanem akár tíz-tizenkét komát is fogad: így az összeg, amit vissza kell fizetni, megsokszorozódik. A komasági rendszer, és az annak működését életben tartó rítusok alapvető fontosságúak a lokális identitás, a faluhoz való kötődés szempontjából; a távoli országokban dolgozó pusztinaiak is hazajönnek, hogy keresztszülők legyenek, s aki nem vállal komaságot, „azt a falu megszólja”.

A magyarsághoz való viszony alakulását az elmúlt években erőteljesen meghatározta a Csángómagyarok Szervezetének a tevékenysége. Kezdetben a szervezet egyik tagjának házánál tartottak magyartanítást (5. kép), 2002 szeptemberétől – a szülői kérvényeknek köszönhetően – a pusztinai általános iskolában is engedélyezték a tizenöt-húsz gyerek által látogatott magyarórát, és a csoport saját „újságot” is indított (6. kép). Emellett az egyik –Magyarországon egyetemet végzett – pusztinai irányításával működik a „ház” is, ahol a gyerekek „furulyáznak, táncokat tanulnak, meg vallást tanítok, mert nem tudják a liturgiát. Itt még jobban megtanulnak a gyerekek magyarul, mint az iskolában” (7. kép).

Szintén a falubeli értelmiség egy tagja szervezi meg a nagyobb ünnepek alkalmával az udvarán tartott magyar misét, ahová Csikszentmiklósról hoznak papot (8. kép) (vö. Boross Balázs 2002 „Majd egyszer lészen, de nem most” – Adalékok a moldvai csángók identitásának komplex valóságához egy kulturális antropológiai esettanulmány tükrében. Pro Minoritate 2002/4: 48–62.)